Mióta kevésbé vagyok túlpörgött duracell-nyuszi, többet olvasok. Szeretek nagyon olvasni. Vannak kedvenc íróim, akiket szívesen olvasok, ill. nyaranta előkerülnek a könnyedebb irományok. Ha pedig újság, vagy online cikkek, akkor szeretem a társadalommal, pszichológiával kapcsolatos írásokat. Érdekelnek az emberek, az érzések, az egymással és egymás mellett élés rejtelmei.

Ma is belebotlottam egy cikkbe a blog “anyaoldalán”, ami azt taglalja, hogy mitől függhet, hogy az ember boldog-e vagy sem. A cikkel egyetértek. Magam is azt gondolom, hogy csupán rajtam múlik a boldogságom. Persze vannak körülmények, melyek kizökkenthetnek, melyek elterelhetik a gondolatokat, érzéseket arról, hogy a jóra koncentráljak. Abban nem hiszek, hogy a boldogság mindig állandó és állandó szinten tartható. Kellenek a kevésbé kiegyensúlyozott, kevésbé vidám percek, napok, hisz különben nem értékeljük, amikor minden szép és jó. Illetve hiszem, hogy előre visz az is, ha az ember elmélyed egy-egy szomorúbb napon a boldogtalanságban, ha megvizsgálja bent, hogy mi zökkentette ki.

Több ilyen árokba belecsúsztam már és ki is másztam. Önerőből. Ettől erősödtem, tapasztaltam és ha újból belecsúszok a már ismert, vagy ismerős árokba, akkor már könnyebb kijönni.

A cikk a boldogság egyik “hozzávalójának” az emberi kapcsolatokat nevezi meg. Szerintem is fontos, hogy az embernek milyen kapcsolatai vannak. Barátai, testvére, szülei, kollégái… Kicsi a családom és nem is zökkenőmentes a kapcsolatom a szüleimmel. Főleg Anyuval nem, de ez közel sem panasz. Tükör. Ilyen leszek…. legalábbis a népi megfigyelések szerint…:-) A testvéremmel mostanra lett baráti a kapcsolat. Kellett az idő, mikorra kisöcsémet, aki teljesen más felfogással, más tempóval éli életét, el tudjam fogadni, hogy más mint én.

No és a barátok. Mindig is azt mondtam szerencsés vagyok, hiszen sok barátom van. A többség már felnőttkoromban lépett be az életembe. Egyikükkel sem vagyok napi kapcsolatban. De mindig azt sodorja az élet mellém, akivel éppen tudunk egymáson lendíteni. Vagy csak egyikünk a másikon. Olyan természetesen… Persze nem gondoltam mindig így. Volt, hogy makacskodtam, hogy most nekem az kell, hogy xy legyen velem, jöjjön ide vagy oda velem…. nem foglalkozva azzal, hogy Neki lehet, hogy nincs arra éppen szüksége, sőt… Aztán rájöttem arra, hogy nem is kell nekem mindig társaság. Miért is ne tudnék egymagam elmenni adott programra, túrára, bárhová? Így ismerem meg magam. No és persze így nem maradok le arról, amire kíváncsi vagyok.

Azonban van mikor bánt, ha egy barát nem keres. Vagy ha várok Tőle valamit és nem jelentkezik. Nem véletlenül fordulok hozzá, mert azt gondolom, hogy ő jártasabb abban, ami felkeltette az érdeklődésem. Kértem. Többször. Nem kapom meg, amit kértem. Így magam járok utána. Biztos megvan az oka, hogy így történik.