Nem ismerek magamra. Nem ismerne magamra az egy évvel ezelőtti önmagam…

Itthon kucorgok egy pokróccal, egy könyvvel. És talán a hiányérzetem is elhanyagolható. Hiányérzet, hogy nem vagyok egész. Hogy még  mindig egyedül töltöm be a teret itthon. Hogy ha szólok is valakihez a szobában, azt telefonnal a kezemben teszem.

Korábban ez megrémisztett. Kerültem, hogy ilyen helyzetben legyek. Nem mentem bele akkor sem olyan kapcsolatba, hogy “csak legyen valaki”, de állandóan zsizsegtem, kerestem a társaságot, azzal a gondolattal, hogy ha jövök, megyek, belebotlok az illetőbe. Mert kerestem Őt. Úgy is, hogy tudtam, a görcsösségem érezhető. De nem tudtam tenni ellene… Hajtott a makacs gondolat, a vágy megtalálni Őt.

Mostanra elmúlóban van. Vágyom a társ után, de egyre inkább elfogadom, hogy magam vagyok. Magam, de nem magányosan. Már-már jólesik az egyedüllét. Persze most azon kezdtem parázni, hogy nehogy a végén amolyan bezárkózós vénlány legyen belőlem 🙂 De azért ettől talán nem kell félnem.

Élni mindig is tudtam. Természetes számomra, hogy azt teszem, amihez kedvem van. Az egyedüllétben talán ez a legjobb. Nincs korlát, amit egy másik ember jelenthet. Így kihasználom. Azonban azt is tudom, ha az illető megjelenik az életemben, nem fogom korlátnak tekinteni. Akkor nem az lesz a fontos, hogy mindig azt csináljam, amit szeretnék, hanem hogy együtt csináljuk, amit mindketten szeretnénk.

Szóval kihasználva az egyedüllétet olvasok, sportolok, új dolgokat próbálok ki. Jövő héten túrázni megyek, egy ismeretlennel, aki szintén szereti az erdőt járni. A hónap során kipróbálom a falmászást, ami már több éves álmom. Konyhát felújítok és nyelvet tanulok.

Szerencsés vagyok. Szerencsés, mert mindezt megtehetem. Kitomboltam magam, kipróbáltam sok mindent és még ki is fogok, közben pedig lehiggadok, megismerem magam és ha majd odabújok a páromhoz egy másik őszi este, nem fog hajtani az ismeretlen utáni kíváncsiság, mert már ismerem. Nem lesz félsz, hogy kihagytam valamit. Erre tökéletes az egyedüllét 🙂