Tegnap este két “rendezetlen kapcsolatommal” együtt vettem részt egy búcsúbulin. Egy 2 éven át tartó flörttel és egy valaha barátnak hitt exbaráttal(?).

Nem maradtam sokáig, mivel nem vágyok mostanában zajos, bulikba, ahol itatják is az embert. Többre értékelek egy feltöltődéssel, olvasással és mozgással tölthető hétvégét. Nem is olyan régen ez még nem így volt. Ennek az időszaknak volt a két illető szerves része. A barátnak hitt lánnyal szoros napi kapcsolatban voltunk. Sok mindent megosztottam vele. Érzéseket, gondolatokat. Nem vagyok az a magamban tartós fajta, amin egyelőre nem tudok változtatni és nem is akarok, még ha másoknak támadási felületet is biztosítok. Ez van… Ugyanakkor a szívem mélyén valahogy minidig is éreztem, hogy nem kéne megbíznom benne ilyen mélységig. De nem hallgattam a saját megérzésemre…. Aztán jött a “szakítás”. Meggyőződésem, hogy az általa felhozott érvek a megváltozott viselkedése mondvacsináltak. Még ha valósak is, gyengék. Ahhoz kevesek, hogy a mai napig ne nézzen a szemembe, ne köszönjön tisztességesen és ne érezzem azt a jelenlétében, hogy terel, leplez a harsányságával. Magamból kiindulva tudom, hogy ha az én lelkiismeretem és szándékom a másik irányába korrekt, nincs takargatni valóm, akkor a szemébe tudok nézni… Számomra mindent elárul egy emberről, ha nem néz a szemembe. Azt mindenképpen, hogy irányomba nem őszinte. Azonban ez már nem az én dolgom. Mármint pont azért, mert nekem nem esik nehezemre a szemkontaktust felvenni és tartani, tudom, hogy nincs irányába, amit bánnék, lepleznék. Akármi is motiválta az irányomba való megváltozását, még nem küzdötte le. És tudom, hogy nem lett jobb neki attól, hogy engem eltávolított az életéből. Sőt… az az érzésem, hogy pocsékul van… de én már nem vagyok ott, hogy meghallgassam. Talán más van.

Mr. 2 év flört…. Talán 2 éve ilyenkor már tudtam, hogy érdekel. Lassan jött. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy izgatott vagyok a társaságában. Hogy más a mosolyom és a övé is. Persze tabu kategória volt. Párkapcsolatban élt és én a lányt nem is akartam bántani, még ha vallom is, hogy a harmadik fél akkor lép be, mikor már gond van. Teltek a hónapok…. Összeakadtunk egy buliban, nem tágított mellőlem, kísértett. Megcsókolt, majd beismerte a barátnőjének. Pocsékul éreztem magam. Elárultnak, másnak akaratlanul fájdalmat okozónak. Újabb hónapok teltek el. Egyszer csak Mr. felbukkant egy elképesztő ajánlattal, utazzak vele, a lány helyett. Nem lett belőle semmi, észhez tért. De végül szakítottak. Ki akartam ebből maradni, már jól voltam, irányban. De nem engedett. Randizni hívott. Vacak volt. Ismét lezártam. Majd egy buliban összeakadtunk ismét. Régi nóta… De ekkor már úgy voltam, hogy ha így kell lennie, essünk túl rajta. Bele volt kódolva a sztoriba, ott lógott a levegőben. Történjen meg minden aztán tovább állhatok. Év elején találkoztunk, kétszer. Megtörtént, aminek kellett. Hirtelen ketté tudtam választani a dolgokat. Testiség és érzelem. Érzelmileg éreztem, hogy Ő most kezd lecsúszni, én pedig már éppen kimásztam. Vagy legalábbis majdnem… Nem akartam visszacsúszni. Nem akartam pótlék lenni a lány után. Azonban a testiség továbbra is fontos volt, szükséglet és kívántam. Őt. Úgy éreztem menne a dolog, függetlenítve az érzéseket. De ő félreértett. Azt hitte mindent akarok. Mert szerinte én úgy gondolom működne. Itt zártam le. Nem kerestem azóta. Beszélni is tegnap beszéltünk. Pár mondatot. Bókolt. Van aki szerint sertepertélt a környékemen. De én eljöttem. Megelőzve esetleges bonyodalmakat. Már nem az vagyok, aki legutóbb visszautasítástól bántódottan otthagyta a bárpultnál…

Van aki szerint az élet rendezi a lezáratlan kapcsolatokat. Nos, lezáratlan kapcsolatom van… kíváncsian várom a lezárást. De úgy, hogy nem építek rájuk semmit. Még egy gondolat erejéig sem. Mintha nem is léteznének.